Heey! ♥ Az előző bejegyzésben már hálálkodtam egy sort a harmadik fejezethez érkezett megjegyzásekért, de ha már mégiscsak ez a következő rész, engedjétek meg, hogy itt is köszönetet mondjak. Szóval, annyira szépeket írtatok nekem, hogy csak ismételni tudom magam: KÖSZÖNÖM! Hálám jeléül pedig viszonylag hamar sikerült érkeznem a következő fejezettel, bár azt azért tegyük hozzá, hogy még mindig nem jött össze az az egy hét... Na, mindegy, számomra már ez is sikerélmény, viszont amellett, hogy meg kell dicsérnem a teljesítményemet, ki is kell tűznöm a következő célt. A terv az, hogy jövő hétfőre érkezzen az újabb fejezet, már csak azért is, mert mostanság már sokkal több szabad, írásra fordítható idővel fogok rendelkezni. :) Na, de jöjjön is a negyedik fejezet, jó olvasást hozzá!
~Cassie T. Mendez ♥
Boldogan, már-már eufórikus
állapotban rohantunk ki a szabadba, hiszen mind a hármunkra rátört az a tipikus
“nyár van és szabad vagyok” érzés, ami gyakorlatilag szeptember óta üldözött
minket. Igaz, volt egy kis összezördülésünk a szobában, főleg Liv viselkedett
furcsán, de megegyeztünk abban, hogy nem vitatkozni jöttünk. Úgy döntöttünk,
hogy egy oltári nagy bulit csapunk ebből az egy hétből. Pláne, hogy sem Bora,
sem Liv nem preferálta a feszültséget, és amilyen gyorsan csak lehetett,
elhessegettük az életünkből.
Az ember mindig
tanul valami újat. Akár közvetlenül, akár közvetett formában. Elvégre Marci az,
akitől egyenesen megkaptam a kész tanácsait, hiszen kitűnő emberismerő lévén
azonnal megértett engem, és minden igyekezetével a segítségemre szeretett volna
lenni. Bora és Liv pedig… Hát, ők igazán életrevaló lányok, akik mellett
felesleges rágódni a sérelmeimen, mert ők kerülnek mindenfajta negatívumot.
Főleg Bora, ő aztán egy határtalanul pozitív személyiség. Tőlük elvontabb
formában tanultam meg azt, hogy nem szabad mindig fennakadnom azon, amit
pillanatnyilag nem értek, mert idővel megkapom a választ minden kérdésemre. Én
ugyanis elképesztően feszült állapotba kerültem már az első pillanattól kezdve,
amikor kiderült, hogy Liv lesz a szobatársam egy héten keresztül. Leginkább
attól féltem, hogy ő lesz mindennek a középpontja, és mindenki imádni fogja őt,
de rájöttem, hogy az emberek nem fogják feleslegesen egymást éltetni. Liv adta
meg rá a választ, hogy menőnek lenni határtalan figyelmet és tökéletességet
jelent-e. Nem. Nagyon nem.
-
Számörtájm! – meredt a napsütötte égboltra Bora, kezeit teljesen kitárva.
Látványa olyan érzést keltett bennem, mintha így akarná beszívni magába a nyár
által nyújtott végtelen energiákat.
-
Már csak egy virágkoszorú kellene – gondolkozott el Liv.
Én csak csendben
néztem körbe, és figyeltem, ahogy a többi házikóból kihallatszódnak a lázas
pakolás hangjai. Mi okosak voltunk, mert felmértük, hogy felesleges volna
túlságosan berendezkedni, arra ráérünk majd este is, most a csodás nyári
időjárást kell élveznünk. A faházak által nyújtott kör alakú, belső rét
közepéhez sétáltam, és leültem az ott levő kis rozoga padocskára. Elővettem a
telefonomat, és lőttem pár képet a környezetünkről. Gondoltam, ha nem is
használom fel őket semmire, azért a szüleimnek lehet, hogy elküldöm, hiszen
biztosan örülnének, ha megosztanám velük.
Liv is előhalászta
a telefonját a zsebéből, de ő nem tájképeket kezdett készíteni, hanem maga felé
fordította a készüléket. Bora is rögtön beállt a nagy szelfi készítésbe, és
kinyújtott nyelvvel pózolt Liv mellett. Csak néztem őket, ahogy különböző
arckifejezésekkel szelfizgetnek, és rájöttem, hogy semmi jogom nincsen elítélni
őket. Attól még, hogy én nem szeretem magamat fotózgatni, mások még megtehetik,
és nem kéne úgy gondolnom az ilyesmikre, mintha az ördögtől valók lennének.
Hirtelen az egyik
házból Marci lépett ki, gondolom, vágyott már a friss levegőre, meg a Doma és
Laci utáni fellélegzésre. Ahogy meglátott minket, meglepődve indult el felénk.
Biztosan nem számított rá, hogy kint leszünk.
-
Hahó – vágta le magát mellém, mikor ideért, majd kérdőn a még mindig
szelfiket gyártó lányokra nézett. – Nem zsibbadt még el az arcuk?
Felnevettem. Tényleg
elég aggasztóan festett, ahogy Bora és Liv már perceken keresztül fura
kifejezéseket öltöttek az arcukra, amik annyira néztek ki szörnyen menőn az
elkészült képeken, amennyire erőltetetten hatottak élőben.
-
Egyébként hogy bírod őket? – kérdezte Marci halkan, akinek úgy tűnt,
kétségei akadtak affelől, hogy nem szaladnék-e néha világgá.
-
Biztosíthatlak róla, hogy ők tök ártalmatlan, átlagos lányok – válaszoltam
teljesen őszintén.
Az igazság az volt,
hogy Liv és Bora átlagos lányok voltak, akikkel alapvetően jól kijön az ember,
mert jófejek, sok barátjuk van, és kedvesek, de néha igazán mások tudnak lenni,
mint mondjuk én. Én egy borzasztó nehéz eset vagyok. Értem ezt úgy, hogy
semmilyen tekintetben sem átlagos.
-
Akkor jó, már megijedtem – mondta Marci, és látszott rajta, hogy ez
valamiért tényleg megnyugtatta. Ez igazán aranyos volt tőle. – Amúgy lenne
kedved sétálni egyet?
Meglepő és egyben
tök jó is volt, hogy Marci ezt ajánlotta, mert újból kaptam egyfajta
megerősítést, hogy valamiért tényleg keresi a társaságomat. És komolyan
kíváncsivá tett, hogy vajon miért.
-
Ha van rá idő, akkor nagyon jó lenne – mosolyogtam, mert nem tudtam
elrejteni az örömömet. Mondjuk nem is volt rá szükség.
-
Beszéltem Levivel, és azt mondta, hogy a következő program az ebéd lenne,
addig meg még van idő – ismertette Marci.
-
Ó, remek – bólintottam.
-
Nézzünk körbe a parkban – javasolta Marci, azzal fel is álltunk. – Meg
amúgy is, ha már megtaláltalak, akkor jó lenne jobban megismerni – közölte a
saját stílusában. Olyan közömbösen tudott beszélni, mindenfajta érzelem nélkül,
mégis hihetetlenül jól estek a szavai.
-
Megtaláltál? Hogy érted? – kíváncsiskodtam, mert nem teljesen értettem,
amit mondott.
-
Hová mentek, Nóri? – szólt Bora utánunk, amikor észrevette, hogy
elindultunk.
-
Csak sétálunk egy kicsit – válaszoltam, majd újra Marcihoz fordultam. –
Szóval?
-
Hát – kezdte. – Nem igazán találkoztam még hozzád hasonló lánnyal. Mindenki
olyan, mint… mint Boráék. Persze semmi bajom nincsen velük, mert jófejek meg
minden, csak annyira másnak érzem magam, mint ők és mint az emberek általában,
te viszont szerintem nagyon különleges vagy. Azt hiszem, egy nagyon jó ember,
aki hozzám hasonlóan egy kissé elvont és titokzatos. Érted, mire gondolok?
-
Teljesen – bólogattam hevesen, totál belefeledkezve a szavaiba. Úgy értem,
maximálisan át tudtam érezni azt, amit mondott.
Igazán nagyon
kedveltem Marcit. Néztem, ahogy lazán zsebre vágja a kezét, és kissé
összehúzott szemekkel pásztázza az utat. Mintha mindig valamin elgondolkodott
volna.
-
Valamin nagyon eltöprengtél – mosolygott, mire zavartan elkaptam a
tekintetem róla. Igen, nyilván nem kellett volna ennyire feltűnően őt
vizslatnom. Rossz tulajdonságom, hogy szeretem nézegetni az embereket és
tanulmányozni a viselkedésüket. Persze ilyenkor mindig mindenki azt hiszi, hogy
bámulom.
-
Még sosem volt fiú barátom – vallottam be őszintén. Erre nem voltam büszke,
mert úgy éreztem, velem van a baj.
-
A velünk egykorú fiúk éretlenek, nem illenek hozzád – mondta Marci, és
rájöttem, hogy ez abszolút így van. – Te nem vagy az a hülyéskedős lány, a
legtöbben pedig erre utaznak. A komolyságot nem díjazzák.
-
Soha nem azt díjazzák, amit kellene.
-
Kitűnő megállapítás – bólintott Marci.
Közben egyébként
már egészen messze sétáltunk a faházaktól.
-
Persze nem baj, ha van egy őrült oldalad is – tette hozzá.
-
Az mindenkinek van – nevettem fel. Marcinak is volt, tudtam.
-
Be kell vallanom neked, hogy imádok hintázni – mutatott rá két elhagyatott,
de szinte hívogató, árva hintára.
-
Ki nem? – És már készen is álltam arra, hogy minél magasabbra repülhessek a
gyerekkorunkat felidéző játékkal.
Versenyeztünk, hogy
ki tud magasabbra repülni. Nem tehetek róla, bennem mindig volt egy egészséges
elővigyázatosság, ami miatt egy idő után már nem mertem magasabbra lökni magam,
így Marci végül túlszárnyalt.
Elképesztően furcsa
volt látni, ahogy a filozofikus és szinte már túlságosan is komoly barátom (mert
barátok voltunk) ennyire élvezi a hintázást. Ugyanakkor fantasztikusan éreztem
magam vele. Mint aki újra rátalált önmagára.
Marcival bármikor
megoszthattam az érzéseimet és a szerintem néha kicsit kínos gondolataimat is,
mert ő is ugyanezt tette. Imádtam minden egyes vele töltött percet.
5 igencsak nyomós
indok, amiért szerettem Marcival lenni:
1. Elfogadott. Minden hibámmal együtt.
2. Soha, semmilyen körülmények között nem nézett le engem. Sem a baromságaimat.
3. Nyitott volt felém az első perctől kezdve, és igenis meg akart ismerni.
4. Azt éreztette velem, hogy számíthatok rá, mint egy nagyon jó barátomra. Mert ő egy nagyon jó barátom volt.
5. Rengeteg közös volt bennünk, kezdve az érdeklődési köreinktől a gondolkodásmódunkig.
Egy pillanatig
eszembe jutott, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem lehet,
hogy csakúgy megtaláljam a minden tekintetben hozzám passzoló embert… Nem
lehet, hogy egy srác ennyire meg tudjon érteni. Ilyen csak a tündérmesékben
létezik. Mégis ott volt előttem az az ember, akire gyakorlatilag egész eddigi
életemben vártam. Egy ember, aki megértett, a segítségemre volt mindenben,
szeretett és elfogadott.
-
Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg hirtelen, amikor leálltunk a
hintázással, és csak ültünk benne, ide-oda ringatva magunkat. – Miért hívsz
Nórának? Borát és Livet a becenevén hívod, meg a többieket is gondolom…
Marci csak
mosolyogva pásztázta a földet, és tudta, hogy ezt most nem intézheti el
annyival, hogy “mert ez a nevem”.
-
Tudod, mint mondtam, bírlak, mert más vagy. Egy nagyon jó értelemben –
kezdte. – Viszont egy valamiben rossz értelemben is.
Aggodalmasan néztem
rá. Vajon mire gondolhatott? Egy pillanat alatt dőlt össze bennem a világ, és
rájöttem, hogy talán itt érhet véget az én tündérmesém. Mi van, ha mégsem
szeret annyira, és mégsem fogadja el annyira a hülyeségeimet? Mi van, ha
változnom kellene? De miután kimondta a választ, újból elűzhettem a hirtelen
összegyűlt butaságokat, amiket megint meggondolatlanul hordtam össze magamban.
-
Bora vagy Liv soha nem lesz Borbála és Olivia, mert azok csak a szüleik
által adott keresztnevek, amik az idők során a saját személyiségük szerint
formálódtak. Én, mint személy Schneider Márton vagyok, viszont mint karakter,
egyéniség, úgy már Marci. Te viszont gátlásos vagy, egy olyan értékes lány, aki
fél kimutatni önmagát, mert nincs elég önbizalma hozzá. Addig te csak Nóra
vagy, amíg ez így marad. Akkor leszel Nóri, ha az igazi önmagad mutatkozik meg
benned.
Mindig is a lehető
legnagyobb figyelmet szenteltem a szavainak, és most sem volt ez másképp. Van,
hogy már annyira felnézünk egy emberre, hogy mindent elhiszünk, bármit is
mondjon. Nos, én egyszerűen csak mindennel egyetértettem, ami Marci szájából
elhangzott. Olyan egyedülálló bölcsesség áradt a szavaiból, ami tizenhat évesen
számomra csoda számba ment. És bár akár meg is sértődhettem volna azon, amit
mondott, sajnos el kellett fogadnom a színtiszta igazságot, amin egyébként kész
voltam változtatni.
-
Sokszor elhiszem, hogy képes vagyok bármire, de aztán amikor ott vagyok az
emberek közt, amikor mondanom kell valamit, amikor csak rám figyelnek valami
miatt… Az olyan blokkoló tud lenni, és utána legszívesebben csak elsüllyednék –
magyaráztam.
-
Tudom – mondta Marci olyan határozottan, mintha nem tudnék neki újat
mondani. Ez azért valahol ijesztő volt.
-
Neked is volt ilyesmiben részed? – kérdeztem.
-
Tizenkét éves korig van az a bizonyos “hülyegyerek” korszak. Na, engem
addig folyamatosan csúfoltak, meg kiközösítettek. Próbáltam folyamatosan
megfelelni a népszerűek elvárásainak, mindig menőnek akartam tűnni. El tudod
ezt hinni? – nevetett hitetlenkedve, mint aki még maga sem hiszi, hogy ilyen
vele megtörténhetett.
Bírtam, hogy a
szerénysége mögött mégis mennyire magabiztos volt. Igazán magabiztos.
-
Nem, nem tudom elhinni – röhögtem, és komolyan meglepődtem, hogy Marcinak
ilyen korszaka is volt.
-
Nagyon sokat tanultam a sötét múltamból – folytatta szórakozottan.
-
Akkor én most élem ezt a sötét korszakot – töprengtem.
-
Sötétnek érzed?
-
Nem tudom. Úgy érzem, lehetne jobb, de azért sötétnek nem mondanám.
-
Ne feledd, hogy a te kezedben van az irányítás. Te alakítod az életedet.
-
Igen, és előtted tökéletesen önmagam tudok lenni, úgyhogy most kifejezetten
jól érzem magam – közöltem vidáman.
-
Ennek szívből örülök – mosolygott Marci.
Nem volt sok időnk,
de azért sokáig járkáltunk a parkban. Megtudtam, hogy van egy bátyja, akivel
nagyon jól kijönnek, de már huszonkét éves, ezért nem él velük. Én is meséltem
neki magamról, mondtam, hogy röplabdáztam, és hogy két fiútesóm is van. És megemlítettem,
hogy ettől függetlenül igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert
mindkettőjüket nagyon bírom.
Marciban az
nyűgözött le a legjobban, hogy érdekesnek talált engem. A legtöbb ember, akivel
beszélgettem eddigi életem során, nem kedvelt meg olyannak, aki voltam. Igazság
szerint már nagyon régen nem szereztem magamnak új barátot. Persze ezt az is
bizonyítja, hogy Flóra az egyedüli legjobb barátnőm, de azért voltak már előtte
is jó barátságaim. De csak előtte. Amióta tudatosultak bennem a félelmeim, azóta
tulajdonképpen nem is kötöttem új barátságokat, csak most Marcival. Különös
dolog ez.
Pontban tizenkét
órakor, azaz délben már vissza is értünk a szállásra, hogy véletlenül se
várakoztassuk meg a többieket, ha esetleg már ebédelni kellene indulnunk. Azt
láttuk, hogy Levi és Kata üldögéltek csak kint, a többiek hangját mind a
nyitott ajtajú faházakból lehetett hallani.
-
Szólnátok a többieknek, hogy lassan jöjjenek ki? Megyünk enni – kérte Kata.
-
Persze – bólintottunk, majd mindketten szétszéledtünk.
Először a saját
szobámba mentem Boráékhoz. A két lány egymás mellett feküdt hason, és valami
videót néztek, amin hangosan nevetgéltek.
-
Hali – köszöntem, mire kérdőn felém néztek.
-
Nóri! – szólt vidáman Bora. – Milyen volt a sétálgatás? – kérdezte sokat
sejtően. Ne már, ez most nem jelentett jót.
-
A sétálgatás? Jó volt, beszélgettünk – vontam meg a vállam, és nagyon
igyekeztem azon, hogy ne értsenek bele valami mást a mondanivalómba. Mert
barátságnál többről szó sem volt Marcival.
-
Miről? – folyt bele Liv is, és hasonlóan Borához, ő is valami izgalmas
dologra vágyhatott.
-
Semmi érdemleges dologról – válaszoltam közömbösen.
-
És tetszik a Marci? – tért rá a lényegre Bora. Mármint az általa gondolt
lényegre.
Felsóhajtottam, és
éreztem, hogy ebből valahogy ki kell keverednem. Mert hiába nem volt még soha
egyetlen kapcsolatom sem, nem is igazán vágytam rá, pláne hogy Marci
személyében teljes mértékben egy legjobb fiú barátra találtam. Semmi többre.
-
Nem, egyáltalán nem tetszik – ráztam meg a fejem, és igyekeztem minél szűkszavúbb
lenni. Nem szerettem volna semmit sem bizonygatni nekik.
-
Pedig egész helyes. Meg komoly. Nem lenne egy rossz választás – vigyorgott
Liv, és egyáltalán nem értettem, hogy ezt miért pont ő mondja… A táborban volt
már kapásból két übermenő és nagyon helyes fiú barátja, most kezdjem el én is,
hogy ő miért nem jön össze valamelyik főnyereménnyel? Legalábbis a Liv típusú
lányok főnyereményeivel.
-
Igen, de… - sóhajtottam egy hatalmasat. Muszáj volt elmagyaráznom, különben
ezzel nyaggattak volna. Csak nem tudtam, mit mondhatnék pontosan. – Ő számomra
a lehető legideálisabb fiú barát, mert bármit elmondhatok neki, mindig
tanácsokat ad, értékeli a gondolataimat, és tényleg kíváncsi rám. Mint egy…
legjobb barát.
Mint Flóra, csak ő
lány.
-
Amúgy pedig azért jöttem, hogy szóljak, megyünk ebédelni, szóval gyertek ki
– tettem hozzá, mert rájöttem, hogy egyrészt ezért jöttem eredetileg, másrészt
pedig ezzel el tudtam terelni a témát, több mindent úgysem szándékoztam mondani
nekik.
Mire kiértünk a
szobánkból, már mindenki kint volt, és Leviék köré gyűlve hallgatták a
nagydumás táborvezetőnk monológját.
-
Csakhogy itt vagytok, drágák! – csapta össze a tenyerét Levi. – Nekünk itt
már szinte kilyukadt a gyomrunk.
-
Mi most toltunk be két zacskó chipset – trollkodott Doma, aki jó ötletnek
tartotta, hogy ezzel büszkélkedjen.
-
Ejnye – ingatta a fejét csípőre tett kézzel Levi. – És akkor ki fog
ebédelni?
-
Hát mi – röhögött Laci. – Még a maradékaitokat is megesszük.
Már előre láttam,
hogy ezek végig fogják kajálni az egész tábort.
-
Remélem azért a gyrosból nem hagy senki maradékot – jegyezte meg Levi, és
látszólag alig várta a reakciónkat a nem mindennapi ebédre.
Az ováció elmaradt,
viszont mindenki elégedetten nézett össze, és abban mindannyian egyetértettünk,
hogy igazán indulhatnánk már kajálni. Nehogy kihűljön már a gyros, vagy
ilyesmi…
Hangosan és vidáman
indultunk el az ebédlő felé, ami egyébként egyáltalán nem volt messze. Eleinte
azt hittem, hogy majd a főépületben lesz minden étkezés, de amint megérkeztünk
az üdülőpark igazi diákszálló részére, rájöttem, hogy ezen a környéken minden
megtalálható száz méteres körzetben. Az étterem barátságos helynek tűnt, volt
hangulatos kinti része is, és minden asztal felett fel volt állítva egy
hatalmas napernyő.
-
Ezen az asztalon találjon mindenki helyet magának – mutatott Kata az egyik
hosszúkás asztalra, így úgy tűnt, nem lesz túl sok lehetőségünk a
klikkesedésre.
Mindenki rögtön
nekilódult a helykeresésnek, mi Marcival az asztal jobb szélét vettük célba. Én
ültem a legszélén, velem szemben Marci, mellettem Bora, majd Liv, akivel
szemben pedig a Marci mellett helyet foglaló Milu és Martin ült. Amíg Levi
beszaladt szólni valami pincér félének, addig persze továbbra is mindenki
dumált. Sokszor az asztal teljesen másik végében ülő kiabált például Milunak. A
hangulat teljes volt.
Én csendben
meredtem magam elé, és a gondolataimba merülve tanulmányoztam a már kirakott
tányért és evőeszközöket.
-
Hallod, Nóri – hallottam teljesen váratlanul Milu hangját.
Kissé
összerezzentem. Épp már kivertem a fejemből ezt a srácot, erre megint valamit
akart tőlem. Marci is kíváncsian felkapta a fejét.
-
Igen? – kérdeztem óvatosan.
-
Ha nem bírod a gitáros srácokat… - kezdte, de befejezni már nem volt
lehetősége.
-
Nem bírod a gitáros srácokat? – kerekedett el Bora szeme.
-
Ti gitáros srácokról beszéltetek, vagy mi? – röhögött Liv, mire kínosan
beletúrtam a hajamba.
Két dolog jutott
hirtelen az eszembe. Az egyik, hogy ezek szerint semmi sem az, aminek látszik.
Magyarul, ha én úgy érzem, hogy égetően ciki módon sikerült kiszenvednem magam
a Milu által felajánlott gitározgatásból, akkor azt ő akár úgy is érzékelhette,
hogy szimplán csak nem bírom a gitáros srácokat. Eddig nem rossz. A másik meg,
hogy ez a gyerek mégis mindig kellemetlen szituációkba sodor engem. Most
komolyan, miért kellett ezt megkérdeznie?
-
Szóval ha nem bírod a gitáros srácokat… - nézett körbe tekintélyt
parancsolóan Milu, hogy végre befejezhesse a mondandóját. - …akkor mit
szeretsz? – fordult vissza hozzám.
A helyzetem kezdett
egyre kínosabbá válni, mivel konkrétan mindenki a válaszomra várt, legalábbis
Bora, Liv, Milu és Martin mind kíváncsian fürkésztek. Marci csak röhögve
fejezte ki, hogy gyerekesnek tartja ezt a témát.
-
Szerintem ő azt szereti, ha egy srác magas – szólt Martin. Azt hiszem, vele
először létesítettem bármifajta kommunikációt, ha ezt annak lehet mondani.
-
És komoly – kontározott Milu.
-
Okos – jött újból Martin.
-
Filozofikus.
Természetesen csak
szórakozva próbáltak idegesíteni azzal, hogy végig gyakorlatilag Marcira tettek
utalásokat. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, ahogy ennyire jól elvannak ezzel.
-
Idióták – vetette oda szórakozottan Marci, és míg én konkrétan rá se mertem
nézni, azért azt láttam, hogy egy percig sem volt zavarban. Irigyeltem érte.
-
Hagyjatok már – temettem az arcom a kezeimbe, de nem bírtam visszatartani a
röhögést.
Szerencsére a
lehető legtökéletesebb pillanatban érkezett meg a kaja, így az éhenkórász
társaság végre nem az én szívatásommal foglalkozott, hanem a gyrosszal.
Természetesen.
Levi gyorsan leült
a helyére, majd mind a pincérekre néztünk, akik már hozták is az illatozó
ebédünket. Tulajdonképpen eléggé éhes voltam. Ezt akkor vettem észre, amikor az
ínycsiklandó ételt meglátva kegyetlenül megkordult a gyomrom. Még abban sem
voltam biztos, hogy csak én hallottam. De nem érdekelt, mert pillanatokon belül
ott gőzölgött előttem a gyros, ami csak rám várt. Illedelmesen végigvártam,
amíg mindenki megkapja az ebédjét, és csak Kata “Jó étvágyat!” felszólítására
kezdtem el enni. Nagyon finom volt. Igazság szerint még soha nem ettem
hasonlóan ízletes gyrost. Még a sült krumpli is egyedülállónak bizonyult. Nem
tudtam visszafogni magam, és szerintem biztosan meglátszott rajtam, mennyire ki
voltam már éhezve, de ez még akkor sem igazán zavart, amikor rájöttem, hogy
lányként talán meg kéne maradnom kifinomultnak, főleg ha fiúkkal ülök egy
asztalnál. Reméltem, hogy senkinek nem tűnik fel a falánkságom.
-
Hallod, olyan, mintha ezer éve nem jutottál volna kajához – hallottam meg
hirtelen… Milu hangját.
Valahogy sejtettem,
hogy ezt nekem címezte. Egyrészt azért, mert mindig különös figyelmet szentelt
rám, és többször is próbált már kommunikációt létesíteni velem (lehet, hogy
figyelmeztetnem kéne, mennyire lehetetlen küldetés is ez), másrészt meg
valahogy nem gondoltam, hogy a többiek is hasonlóan nagy étvággyal… Hát,
mondhatjuk, hogy zabálnak. Mint én.
-
Tulajdonképpen nem is ettem ma még semmit – nyilallt belém a felismerés
rögtön. Az a reggeli pohár tej nem volt egy laktató reggeli.
-
A csajok miért fogyókúráznak folyton? – nézett értetlenül a haverjára,
Martinra Milu, mint akinek ez tényleg komoly dilemmát okozna.
-
Én nem is fogyózom – védekeztem. – Csak túlságosan el voltam foglalva, és
csak most vettem észre, mennyire éhes vagyok már.
El voltam foglalva,
hm. Mivel is voltam elfoglalva? Az izgatottsággal, azt hiszem. Amikor izgulok,
sose tudok enni. Meg amúgy is, annyi gondolat, érzelem és kétség kavargott
bennem az utóbbi órákban, hogy egyszerűen nem jutottak eszembe olyan
életbevágóan fontos dolgok, mint például az evés.
-
Kérsz egy kis sült krumplit? – ajánlotta fel hihetetlenül meglepő módon
Milu.
A fiú tányérján a
teljesen elfogyasztott hús és saláta mellett szinte érintetlenül sorakoztak a
burgonyahasábok, így bármennyire is próbáltam ellenállni annak, hogy elfogadjam
tőle, nem hagyhattam ott árválkodni őket. Meg éhes is voltam a kiürített
tányérom ellenére.
-
Aha, köszi – mosolyogtam, és most igazán kellemes csalódás ért.
Az egész tányérját
átnyújtotta nekem, és még azt is hozzátette, hogy az egészet megehetem. Annyira
hálás voltam neki, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni tőle eleinte, hogy
miért is hagyta ott az össze krumpliját.
-
És még én vagyok a fogyókúrás – jegyeztem meg utalva arra, hogy még mindig
ő hagyta ott a fél tányér kajáját.
-
Nem szeretem annyira – vonta meg a vállát Milu szűkszavúan.
-
A sült krumplit? Hogy lehet nem szeretni a sült krumplit? – rökönyödtem meg
teljesen.
-
Mondom, annyira – javított ki, mintha számítana. Akkor sem értettem. –
Amúgy is bezabáltam már előtte Domáék chipséből.
Így már más. Közben
lelkesen falatoztam a repetámból, bár kissé frusztrálóan hatott, hogy lassan
már csak egyedül én ettem. És még bírtam. És kicsit rákapcsoltam a tempómra,
mert nem akartam, hogy közben ott hagyjon mindenki.
Függetlenül az
adott kaja minőségétől, mindig is utáltam a táboros vagy sulis étkezéseket,
mert mindig baromi kevés idő volt az evésre. Nem mintha számomra a kajálás
lenne a nap fénypontja, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem szeretek rohanni.
Mondjuk mások szerint én különösen lassan tudok enni. Meg aztán, ha az ember
még beszél is evés közben, akkor már végképp nincsen ideje befejezni
normálisan.
Egyébként itt aztán
senki nem siettetett minket. Szerintem főként Levi miatt nem, mert ő is elég sokáig
nyammogott a kajáján. Valamikor egy óra körül álltunk fel az asztaltól, és rá
kellett jönnöm, hogy a hasamban felgyülemlett kaja mennyiség nem volt egy jó
érzés. De azért élveztem, hogy végre ehettem egy jót. Marci mellett sétáltam a
visszafelé vezető úton, közben pedig mindenféléről dumáltunk. Olyan jó volt,
amikor Marci csakúgy cseverészett, mert észrevettem, hogy ilyenkor is sok újat
tud számomra mondani, és mindig le tud nyűgözni a laza intelligenciájával.
Mintha bármi erőfeszítés nélkül tudna ilyen okos lenni.
Sok szempontból
irigyeltem Marcit. Leginkább az keserített el, hogy én még akkor sem lennék
képes ilyen menő hatást kelteni, ha erre külön odafigyelnék. Annyira
lehetetlennek tűnt, hogy ő mégis az én tásaságomat kereste, és sokszor esett
meg, hogy miközben beszélt valamiről, elkalandoztak a gondolataim. Vajon miért
én vagyok a beszélgetőpartnere? Persze az ilyesfajta töprengéseim nem annak
volt köszönhető, hogy untatott vagy ilyesmi, sőt pont az ellenkezője történt.
Annyira érdekes srác volt, annyira csodáltam őt, hogy emiatt fészkelte be magát
a fejembe a gondolat, hogy ez nem lehet igaz. Most mégis olyan valóságosnak
tűnt.
-
Figyelsz te rám, Nóra? – zökkentett ki az eszmefuttatásomból Marci. Megint.
Nem hiszem el, hogy mindig előjönnek a hülye gondolataim! Annyira mérges voltam
ilyenkor.
-
Bocsi, persze – nyugtattam, remélve, hogy elhiszi, tényleg észleltem a
mondanivalóját.
-
Ki vele – nézett rám úgy, mint aki pontosan tudta, hogy valahol egészen
máshol jártam lelkiekben. Mert hiába gondolkodtam épp róla, mégsem figyeltem
rá. Borzalmas vagyok.
-
Marci, te annyira okos vagy. A lehető legjobb barát, akit el tudnék
képzelni. Tudod, milyen nehéz elhinni, hogy te is kedvelsz engem? Nem bírom
feldolgozni – bukott ki belőlem, de talán nem kellett volna ennyire érzékenynek
beállítanom magam. Mintha gyenge idegrendszerű volnék…
-
Értem, amit mondasz – bólogatott Marci.
Hihetetlen. Hogy
mindig ért. Ezt már végképp nem bírtam megemészteni.
-
És még ez is… - röhögtem.
- Nem szabad mindig mindenben az értelmet keresni. Az életet sokan próbálják megfejteni, te ne tartozz közéjük. Hálátlan vállalkozás – magyarázta.
- Nem szabad mindig mindenben az értelmet keresni. Az életet sokan próbálják megfejteni, te ne tartozz közéjük. Hálátlan vállalkozás – magyarázta.
És mielőtt
tudatosult volna bennem, hogy megint milyen eszméletlenül bölcs dolgokat
mondott, rájöttem, hogy pont ez az, amire célozni próbált. Hogy miért mondta
ezt, vagy hogy honnan tett szert ilyen tapasztalatokra, az nem számít. Mert
igaza volt.
Abban a pillanatban
elkezdtem feloldódni. Végre végighallgattam, amiket mondott, és én is
belefolytam a beszélgetésbe.
Sokkal, de sokkal
jobb volt ez így, mintha megint azzal kergetném az őrületbe, hogy az értelmet
keresem az életemben. Ő ott volt nekem, mint legjobb (vagy inkább egyetlen) fiú
barátom, és igazán jól éreztem magam vele.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Szia!!! Ma kezdtem el olvasni. Végre NórA :D kezd egy kicsikét feloldódni. Valóban, hiányoltam valamivel több "akciót" de tetszett, hogy Marcival több időt töltött el.
VálaszTörlésBírom Marcit, nekem is kell *.* én sejtem, hogy Nórának érzései vannak.. Hm.. xDD
Majd meglátjuk mi lesz ebből ;)
Nagyon jó egyébként.. Folytasd!!
Adri #*.*#
Kedves Adrienn!
TörlésNagyon köszönöm a kommentedet és biztató szavakat is! :)
Külön köszönöm az aprócska kritikát is, és ígérem, a következő rész már mozgalmasabb lesz. :D
És igen, majd meglátjuk mi lesz ebből. :)
Cassie T. Mendez ♥
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
TörlésSzia. :)
VálaszTörlésÍgy második nekifutásra talán sikerülni fog a hozzászólás, akadt egy kis technikai hiba, szóval:
Néha rám tör az a bizonyos "már-igazán-ideje-olvasnom-tinikről-szóló-blogot"-érzés, és ha meglátom egy-egy ilyen történet fülszövegét, reménykedve nyitom meg, de sokszor csalódnom kell, és abbahagyom az olvasást, már az első rész után. A blogoddal más volt a helyzet, ez a fogalmazásodnak is köszönhető, valamint annak, hogy szimpatikus Nóri, és elég intelligensnek is tűnik. Nem beszélve Marciról. Kicsit (!) Arnold beütése van az SzJG-ből, ami egyáltalán nem zavaró, hiszen én imádtam Arnoldot, végig reménykedtem, hogy megjön Reni esze, sokszor kiabáltam volna vele, hogy: ITT EGY KIVÉTELES, OKOS, VICCES, ELKÉPESZTŐ JÓEMBER, HÁT NE DOBD EL MINDEZT!
Nos, térjünk vissza a történetedhez. Imádom Marci bölcsességeit, de sajnos előre látom, hogy ebből nagyon friendzone lesz, legnagyobb bánatomra (bár ez csak tipp), és Milu lesz a befutó, akivel amúgy szintén nincs baj, de ahj, MARCIII! :D
Liv valahogy még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, ez biztos azért van, mert nem jövök ki az ilyen lányokkal.
Tehát, azt akarom ezzel mondani, hogy eddig tetszik a sztori, és már várom a folytatást! :)
Kedves Greta!
TörlésMindenekelőtt szeretném megköszönni a hozzászólásodat, ami így reggel igencsak feldobta a napomat. ♥
Nos, én minden igyekezetemmel próbálok kitűnni az átlag tinitörténetek közül, nagyrészt fogalmazás szempontjából (ha már írásról van szó), így külön öröm volt olvasni, hogy te részben ezt emelted ki, mint pozitívum. Köszönöm!
És hát igen, bennem is sokszor felmerült Marci kapcsán, hogy "hmm, mintha kicsit Arnold lenne...", szóval abszolút egyet tudok veled érteni, és én is azon SzJG-olvasók táborát erősítem, akiknek igenis szimpatikus volt Arnold. :)
Ó, én is imádom Marci bölcsességeit, pontosabban ezeknek a részeknek az írása a kedvenceim közé tartoznak, de hogy mi lesz a történet végkimenetele, azt meglátjuk. :)
A Liv típusú lányok nekem se tartoztak soha a baráti társaságomba, de nem is hiányoznak onnan, mert hát nem igazán szimpatikusak, függetlenül attól, hogy egyébként legtöbbször kedvesek.
Még egyszer köszönöm szépen a kommentedet, remélem, hasonló véleménnyel leszel az elkövetkező fejezetekről is. :)
Cassie T. Mendez ♥